Van abban valami elemi erő, valami mélyen emberi, amikor valaki túllép a korlátain. Amikor minden addigi teljesítményt felülír, és olyat visz véghez, amiről addig csak álmodni mertünk, vagy talán még arról sem. Ez a csúcsteljesítmény lényege. És ha van sportág, ahol ez a fogalom mindenkinél jobban tapintható, ahol a számok kíméletlenül megmutatják az emberi akarat, az elszántság és a fizikai képességek határát, az az atlétika.
Gondoljunk csak bele! Egy futó, aki a század másodpercekért küzd a célszalagig. Egy magasugró, aki átszáll egy olyan magasság felett, ami szinte lehetetlennek tűnik. Egy dobó, aki olyan távolságra hajítja a szert, hogy az hihetetlen. Ezek a pillanatok nem csak a tehetségről szólnak. Ezek a pillanatok az életről szólnak, az éveken át tartó kemény munkáról, a kudarcokból való felállásról, az áldozatokról, és arról a belső hajtóerőről, ami továbbvisz, amikor minden izmod sajog, és az elméd azt súgja, add fel.
Minden atléta, legyen szó profiról vagy amatőrről, ismeri ezt az érzést. A feszültséget a rajtvonalnál, a koncentrációt az ugrás előtt, a fájdalmat a hosszú táv végén. És ismeri azt a katartikus pillanatot is, amikor minden összeáll, amikor a test és a lélek tökéletes harmóniában működik, és sikerül elérni, vagy akár túlszárnyalni a kitűzött célt. Az a személyes csúcsteljesítmény, ami nem feltétlenül világrekord, de számodra, abban a pillanatban az egész világot jelenti.
Az atlétika világa tele van inspiráló történetekkel olyan emberekről, akik feszegették, sőt, átlépték a saját határaikat, és ezzel az egész emberiséget is inspirálták. Megmutatták, mire képes az emberi test és szellem, ha a cél szent, és az akarat megállíthatatlan. Ezek a teljesítmények nem csak a sporttörténelem részei, hanem mindannyiunk számára példák lehetnek arra, hogy érdemes küzdeni, érdemes törekedni a jobb felé, és hogy a csúcsteljesítmény nem egy távoli, elérhetetlen dolog, hanem egy út, amit járni lehet – a futópályán, a dobókörben, az ugrógödörben, vagy éppen a saját életünkben.